365 days ain't enough for me

Sziasztok!


Úgy néz ki, újra neki látok az írásnak, de ez még korántsem biztos, sőt... De azért szeretném, hogyha tényleg így lenne. :)
Levettem az eddigi írásaimat, mert azok valami gyászosan rosszak lettek, ezért újra fogom írni őket, kicsit javítgatok itt-ott rajtuk, aztán majd újra viszont lehet itt látni. Nem mintha.... valaki is olvasná egyáltalán.
No, mindegy. Majd még jelentkezek, hogy lesz időm és energiám, és persze, hogyha a lustaság nem győz le.


xoxo,
Minyan

I still hate you..

Elvileg az ígéret szép szó, ha be tartják úgy jó.
Csak is külön kérésre csináltam! ˇˇ" :3 Park Ni Tae -nek címezve. ;3 Huh~~, két részre szedtem,mert elég hosszú lett.

--

A teljes neved Kim Ji Eun. Van egy hugicád, HaNa -akit nagyon szeretsz, de néha a hátad közepére se kívánnád- és egy bátyád Kim Jong Dae –vagy ismertebb nevén Chen. Épp, hogy vered a 162 centit; mell alá érő, sűrű festett barna hajad van. Nagy barna, bambi szemed és ’chu’-ra formálódó élénkrózsaszínes, húsos ajkad van. - Jó genetika.- A bőrödet túl fehérnek tartod, úgymond te ezt nevezed a szépség hibádnak. A fiúk bomlanak utánad, folyton azt harsogják, hogy bármit megtennének érted. Egyébként meg csak szobára akarnak vinni. Nem szereted az ilyen pasikat. Jó tanulónak számítasz a négyes átlagoddal. Japánban élsz, mert apukád munkáját ide helyezték át.

Szeretsz itt élni, sok kevésbé igaz, de azért jó pár igaz barátot is találtál.

--

Évzárás; Tokió; 2013. június 17.

- Ezennel a 2013-as évet lezártnak tekintem! –mondta mosolyogva az igazgató úr és mintha a megkönnyebbülés jelét láttad volna idősödő arcán. Szarkasztikus arckifejezéssel húztad fel szemöldököd, és egy halk, ’végrevégeennekahülyeségnek’ sóhaj hagyta el szádat.

A kicsinek nem nevezhető csarnokot a gyerekek vidám éljenzése, a szülők vastapsa zengte be. Semmi jelét nem mutattad az örömnek, inkább csak pókerarccal, mereven néztél előre fele. Belül mégis majd’ kicsattantál, annyira örültél, hogy végre nyári szünet van.

*

- Ji Eun unni! Siessél már, el fogunk késni, ha nem igyekszel! –rontott be szobádba a kis hugid, aki ugyan még csak nyolc és fél éves, de a szája már is olyan nagy, mint a bécsi kapu.

„Az szivacs lenne.” –gondoltad miközben azon járt az agyad még is mit vegyél fel. Fapofával pillantottál HaNa-ra ahogy a kis aranypofijával durcásan az ágyadhoz csörtet. „Semmi kedvem ehhez az egészhez töki.”

- Yaa! Unni! –szólt rád - Még csak pizsamában ülsz itt, és fél óra múlva el kéne, hogy induljunk a reptérre! Oppa-ék már biztos várnak.

„Na persze. Oppa-ék, mi? JongDae nem egyedül jön. Hozza magával azt a XiaoLu-t is, vagy ki a micsodát. Ki nem állhatom azt a gyereket. Teszi itt a jó és kedves fiút, közben meg egy szemétláda. Chen már régebben megígérte Neki, hogy egyszer magával hozza őt is. Úgy láttam ennek most jött el az ideje. Szuper...”

- Oppa-ék gépe még nem szállt le. És ne pattogj pocok, légy tisztelettudó a nővéreddel. –álltam föl sóhajok közepette az ágyamról és simogattam meg HaNa buksiját. - Inkább segíts omma-nak és appa-nak. –kacsintottam rá.

Még hallottam egy halk morgást tőle:’Te meg a tisztelettudás…’. Majd magamra is hagyott. Mosolyra húzódott a szám vonala. „Na, akkor mit is vegyek fel...?’ Hm. Legyen ez… meg ez… és ez.”

*

- Azt hittem, hogy már soha nem leszel készen, te csiga. –mondta szem forgatva, karba tett kézzel HaNa.

- Na de HaNa! Ne beszélj így a nővéreddel, világos? –dorgálta le omma.

- Hagyd csak, segáz. –intettem, le majd beszálltunk a kisbuszba. Azért nem rendes kocsival megyünk, mert Chen-ék túl sok cuccot fognak hozni.

…

Körülbelül egy órája, hogy elindultunk, és már kezd egy kicsit elegem lenni. Kivettem a fülhallgatót a fülemből, és körbenéztem, hogy hogysmint’. Omma, és hugi bealudt. Királyság.

- Appa! –hajoltam előre az ülésben.

- Mondd csibe. –mindig így szokott becézni. Szeretem mikor így hív. 

- Meddig fog még tartani az út? –kérdeztem halkan, nehogy felébresszem a többieket. Sajnos nem sikerült, mert valahogy a fülhallgatóm kijött a helyéről, és hát, nekem elég hangosan szokott szólni.

- Oh! –pillantott appa omma-ra. –Jó reggelt, drágám! –kuncogott egyet. –Egyébként nézd csak! Itt is vagyunk. –fejével pedig előre bökött.

- Hálisten’. –töröltem le a nemlétező izzadságcseppeket homlokomról.

Mindenki kiszállt a kocsiból, majd appa és én elindultunk oda, ahol őket kell várni.

Alig bírtuk átvágni magunkat a nagy tömegen, rengetegen voltak. Először fel sem fogtam, hogy miért, de aztán leesett, hogy Chen-ék idolok.

„Basszus már~ Nem igaz, attól, hogy híresek ők is ugyan olyan emberek.” –mérgelődtem, mikor már a tizenkettedik ember jött nekem. Kínomban ráharaptam a nyelvemre, nehogy elkezdjek szitkozódni. Közben oda értünk és észrevettem Őket.

Természetesen Mr. Xiao balfasz Luhan nem integetett, bár mit is várhatnék én tőle…?

- Oppaa! –szaladtam oda Chenhez.

- Ji Eun-ah! –kapott fel és pörgetett meg, mint mindig, ahogy szokta. Miután letett, megszédültem és, ha valaki nem kap el biztos, hogy összeismerkedem az aszfalttal.

- Mi a...? – néztem fel elkapómra. – Luhan. - egy fejbiccentés tőlem közben már két lábra tápászkodtam.

Összehúzta szemeit, fejét picit félre döntötte és úgy kezdett el stírölni. –Ji Eun-ah... –hangja nem volt túl hangosan, de én így is hallottam. A nevem százszor szebben hangzott ajkai közül. És mi fene…?

„Rám… rám mosolygott, és miért ilyen rosszfiúsan. Ettől függetlenül eléggé éde– Mi?? De hogy is! Ezt azonnal verd ki a fejedből!”

Lányos zavaromban elpirultam, és próbáltam a lehető legcsúnyábban rá nézni. Ami… természetesen nem jött össze így inkább megfogtam pár könnyebb cuccukat, és visszaindultam.

Luhan sz.sz.:

- Már rég itt kellene lenniük. Chen, még is hol a francba van a kishúgod? – mondtam fintorogva a ’kishúgod’ szót. Nagyon régen láttam Ji Eunt, körülbelül utoljára 12 évesen. Mindig szemétkedtem vele, a haját húzogattam, összefestékeztem a ruháit, mikor egy suliba jártunk elvettem az ebédjét.

- Nyugi Lu, még csak most érkeztünk meg. –mosolygott rám Chen. –Öregem, te nem vagy fáradt?

- Ya, tudod ki az öreg... Egyébként meg nem. – ütöttem bele a vállát.

- Áu… Látom jót tett a gyúrás. –masszírozta meg a sérült részt.

- Na, ja, tu–

- Oppaa~! –egy édes zaj ütötte meg a fülemet. A hangforráshoz a kaptam a fejem, és egy Ji Eunt pillantottam meg. A szám egy szép ’o’ betűt formázott meg.

A szám kiszáradt, ahogy megpillantottam, amit egy kisebb nyögés követett. Teljesen megváltozott. Sokkal nőiesebb lett, bár az-az édes arca még mindig megmaradt. A hajából egy kevés, bohókásan fel volt fogva, és a rózsaszínes pulcsi csak dobott egyet a kinézetén.

- Na, mi van, csak nem bejön? –emelgette szemöldökét Chen.

- Mi? Tch, na, ne röhögtess. Tetszik, a tudod kinek... –motyogtam bajszom alatt.

…

Már rég a kocsiban ültünk, és HaNa folyton arról kérdez, hogy van-e barátnőm, meg hogy tudja, hogy tetszik nekem és még ehhez hasonló… hülyeségeket. Már értem miért mondta mindig Chen, hogy idegesítő. Nem akartam megbántani azzal, hogy nem válaszolok neki vagy mást mondok, mint amit hallani szeretne.

- Oppa énekelj nekem! – ütötte meg pici tenyerével combomat, ami egyáltalán nem fájt.

- HaNa hányszor mondjam még el, ha Oppaék megerőltetik a hangjukat, akkor nem tudnak fellépni! Ezt akarod? –szólt rá a nővére, mialatt próbált a könyvére koncentrálni.

- Nem… De nagyon szeretem Luhan oppa hangját…- szontyolodott el, miközben nagy szemekkel nézett rám. Óó, hadd zabáljam meg! Ilyen kis édes hugicát még nem láttam, mint HaNa. – Unni akkor énekelj Te! Már rég nem énekeltél nekem, ezen kívül meg csak a kórusban hallhatlak, máshol pedig nem. –erre a kijelentésre Ji felkapta a fejét és tekintete mindenkin végig suhant, végül rajtam állapodott meg.

- Tényleg Eun-ah! Énekelj, olyan rég hallotta már mindenki a hangodat! – ösztökélte Chen.

- Tudjátok, hogy csak az iskolai kórusban énekelek… – hajtotta le fejét és úgy makogta.

- Aiih, JiEunnie-ah! Gyerünk, énekelj valamit. Hova is tetted a… - kutakodott a táskájában Hana valami után – Áhhá! Meg is van… - a kíváncsiság kezdett nőni bennem, ezért a picikét az ölembe ültettem és úgy lapozgattuk együtt egy füzetet.

- YAA! HANA AZONNAL ADJÁTOK AZT VISSZA! – ugrott fel Ji a helyéről és hibbant módjára próbálta el szedni a füzetét. Most miért kapja fel a vizet egy nyamvadt füzet miatt?

- Ugyan miért? Mégis mi van benne? Csak nem egy napló? – forgattam meg szememet, majd mikor megláttam mi is van bele írva eléggé nagyot néztem. Dalszövegek? Lekottázva? Hajlításokkal, hangkészlettel? Még is minek vannak neki ezek leírva-berajzolva? Csak nem… - Ó, lám, lám, lám. Most már én is nagyon kíváncsi vagyok arra a tehetséges énektudásodra. Hogy ha ilyenek csinálsz… Gyerünk! Énekelj!- szegény lány megmukkanni is alig tudott, csak nagy, lemondó szemekkel nézett rám. Vajon miért nem akar énekelni?

- Azt mondtam nem. – csöndes volt a hangja, és a felhőtlen hangulat kezdett átmenni nyomasztóba. Most mégis… mit csináltam?

*

Ji Eun sz.sz.:

Nem… nem is értem, hogy Luhan miért csinálja ezt. Amikor kérte, hogy énekeljek… Az a gúnyos mosoly még mindig itt lebeg a szemem előtt… Ma van a szülinapja és én… nem tudom, hogy mit adjak neki. Még nem is igazán gondolkoztam ezen. Talán egy könyvet arról, hogy „Hogyan utáltassam meg magam más emberekkel egy nap alatt?” Milyen kár, hogy ilyesmiket nem gyártanak…

FOLYT. KÖV.; 

Good to see you again. *one-shot

Hamarosan..

*amint lesz rá egy pici ideje*


Sztori: Vegyünk egy lányt. Alacsony, viszonylag csendes, de szókimondó. Félig kínai, egyébként angol. Beszéli a koreait. A történet Londonban játszódik Karácsony és Új év között. Épp a buszra vár, mikor egy rég nem látott barátja tűnik fel...

Ezt a történetet valójában megálmodtam, csak az én kedves ébresztő órám felkeltett.^^""" Umm~~, ez egy one-shot lesz.., ugye így hívják azokat az egy-két-három részes ficiket? :)

Remélem várjátok.

謝謝。您好！ ~